- Sziasztok
- Szia, kicsim!
Becsuktam a kocsiajtót és a kulit magam előtt tolva elindultam az állomásépületbe. Anyuék már tavaly sem kísértek be, de igazából nincs is rá szükségem. Nagy vagyok már. Petúnia pedig csak az első évben jött el, azóta egyszer sem, és nem is bánom. Azóta nem volt köztünk jó a viszony, mióta megkaptam a roxforti levelem.
Időközben elértem a 9 és ¾-dik vágányt elválasztó falat, és átmentem rajta, mikor éppen senki sem figyelt. Első alkalommal nagyon megijedtem, de ma már tudom, hogy nem kell tartani tőle.
Ahogy megláttam a piros gőzmozdonyt, honvágy fogott el és boldogság, hogy visszatérhetek a Roxfortba, és láthatom Alice-t, a legjobb barátnőmet, a szobatársaimat, a tanáraimat, az iskolát. Egyszerűen mindent.
Hirtelen valaki a nevemet kiabálta. Körülnéztem, merről jöhet, de nem láttam. Aztán egy barna, göndör hajú lány vált ki a tömegből, és felém szaladt. Alice lefékezett előttem, és a nyakamba vetette magát, így hát én is megöleltem.
- Úgy hiányoztál! Alig hallottam rólad valamit! – Alice-ről csak úgy sugárzott a boldogság.
- Pedig rengeteget leveleztünk. Nehogy azt mondd, hogy ez kevés volt! - nevettem el magam, és elindultunk a vonat felé.
Szerencsére még nem találkoztunk a Tekergőkkel. Tavaly év végén nem a legjobb hangulatban búcsúztunk el egymástól. Bár James nyáron írt néhányszor, amire én válaszoltam is, de idén már nincs kedvem a pesztrájuk lenni.
- Lily, figyelsz te egyáltalán? – Alice hangja kicsit sértődötten csengett.
- Mi, hogy? Ja, kicsit elkalandoztam… Bocsi.
- Hát, azt látom. De semmi baj. Majd a vonaton újra elmondom, csak rakodjunk föl először és keressünk egy kupét.
- Rendben.
Mikor végre lepakoltunk egy üres fülkébe, Alice arcára visszatért a boldog mosoly.
- Képzeld, összejöttem Frankkel.
- Azta! Ez szuper!
Vidáman megöleltem. James jutott az eszembe, de rögtön elhessegettem a gondolatot. Nem bánthatom meg Alice-t, hogy pont most nem figyelek rá. De a barátnőm is szemfüles volt.
- Te is engedhetnél Jamesnek. Legalább egy randit.
- Hallani sem akarok róla! Nem akarok annak az öntelt féregnek a következő kalandja lenni!
- De Lily, hisz te is tudod, hogy ez nem így van. Szeret téged.
Nem válaszoltam, csak kinéztem az ablakon. Valahol mélyen már elfogadtam ezt a tényt, de nem változtathatom meg egyik pillanatról a másikra a véleményem, nem mehetek csak úgy oda hozzá, mintha az elmúlt három év próbálkozásai semmik lettek volna.
Nyílt az ajtó, és Remus Lupin lépett be rajta.
- Sziasztok! – Sápadt arcán jól látszott a vidámság, ami feltehetőleg barátai társaságának volt köszönhető.
- Szia – válaszoltuk, és megölelt mindkettőnket.
- Csak azért jöttem, mert a prefektusi kocsiba kell mennünk, Lily.
- Oh, persze. Majdnem el is felejtettem. Bocsi, Alice.
- Semmi gond, menjetek csak. Frank azt mondta, majd megkeres.
Elindultunk. Már majdnem odaértünk, mikor nagyon rosszul kezdtem érezni magam. Meg kellett kapaszkodnom valamiben, de nem fájt semmim. Valahogy nem fizikai, hanem lelki fájdalom volt. Nem értettem. Hirtelen anyáék jutottak eszembe, és megijedtem, hátha történt velük valami. Féltem.
Remus aggódva rám nézett, de nem tudtam értelmes megnyugtató választ kinyögni, így csak megráztam a fejemet, és továbbindultam.
- Már jobban vagyok. Semmi gond. – Pedig ez elég nagy hazugság volt. Egyáltalán nem éreztem jól magam.
***
Már kezdett sötétedni, mikor visszaértünk a kupéba, ahol sajnos már ott volt a másik három tekergő is.
Szerencsétlenségemre vagy nem, már csak James mellett volt hely, így hát inkább kihívtam Alice-t a fülke elé, és elmeséltem, hogy mi történt velem. Barátnőm tanácstalan volt.
- Fogalmam sincs, mi lehetett ez. Ha megérkeztünk, lakoma után megkereshetjük McGalagony professzort vagy akár Madam Pomfrey-t is.
- Rendben, köszi.
Megöleltem Alice-t és visszamentünk a többiekhez. Leültem James mellé, akinek valahogy nem a szokásos öntelt vigyor látszott az arcán, hanem aggodalom, de nem érdekelt, inkább csöndben maradtam. Szemem sarkából láttam, ahogy Alice intett a fejével James-nek, hogy jobb, ha most csöndben marad, így hát Sirius törte meg a feszült csöndet.
Nem tudom már merre jártak a gondolataim, de azt tudom, hogy nagyon-nagyon messze innen. A valóságba a bemondónő hangja hozott vissza, amint a közeledő érkezést jelentette be. A fiúk tisztelettudóan elhagyták a kupét, hogy át tudjuk venni az egyenruhát, bár Sirius még maradt volna, míg öltözünk, de James kiráncigálta. Ezért hálás vagyok neki. Leszállás után újra találkoztunk a tekergőkkel, és egy kocsiba szálltunk be.
Mikor beértünk az épületbe, McGalagony állított meg bennünket, kissé zaklatott állapotban.
- Miss Evans, kérem, jöjjön velem. Mr. Lupin, azt hiszem, magára hárul az elsősök dirigálása, ha Miss Evans véletlenül nem érne vissza a lakoma végére, de reméljük ez nem fog előfordulni.
- Rendben.
A többiek aggódva néztek rám, én meg csak szimplán ideges voltam, de azért követtem a tanárnőt. Féltem attól, hogy köze lehet a vonatos rosszullétemhez. McGalagony az irodájába vezetett, és leültünk az íróasztal két oldalára.
- Miss Evans, a szülei a hazafelé úton történt baleset során életüket vesztették. Húgát is értesíteni fogjuk, amint lehetőségünk lesz egy embert küldeni. Az aurorok kivizsgálást tartanak, feltehetőleg Tudjuki lehet az események mögött.
Megdöbbentem… ez lehetetlen… ilyen nem történhet meg… de mégis… Törni-zúzni akartam, de tudtam, hogy tehetetlen vagyok… Lassan a könnyeim is kicsordultak. Dühös voltam… a világra, Voldemortra, a halálfalókra… Sírtam… Nem tudtam mit tenni…
McGalagony megsimogatta a hajam. Ránéztem, de csak homályosan láttam, így hát inkább lehajtottam a fejem.
- Tanárnő – szólaltam meg még kissé rekedtes hangon. – Mikor a prefektusvagon felé mentünk Remusszal, egyik pillanatról a másikra nagyon rossz érzés fogott el. Ilyen lelki fájdalom, nem testi. Gondolja tanárnő, köze lehet… a szüleimhez? – A mondat végére már újra sírtam, mert már tudtam, hogy nagyon is sok köze volt a kettőnek egymáshoz.
- Tudja, Miss Evans, a telepátiának is sok fajtája van, valószínűleg ez egy lehetett a sok közül. Ha tényleg akkor történt, akkor ez azt mutatta, hogy egy szoros kötelék szakadt szét magában a szülei halálakor.
Nem tudtam válaszolni. A bánat elvitte a hangom. Már éreztem azt a tátongó űrt magamban anyuék helyén, amibe én is bármikor beleeshetek. Ott egyensúlyoztam a mélység peremén.
Fölálltam a székből, és megfogtam a felém nyújtott üvegcsét. Távolról hallottam McGalagony hangját: „Nyugtatófőzet, majd igya meg, Miss Evans”. Elrebegtem egy halk köszönömöt, és kiléptem a folyosóra.
Elindultam valamerre. Föl-alá kószáltam a kihalt folyosókon, végül fáradtan lerogytam egy hideg lépcsőre, és sírni kezdtem. Nem tudtam mennyi ideje és hol vagyok, de különösebben nem érdekelt, csak sírtam és sírtam.
Távoli gyerekzsivaj hallatszott. Biztos vége van a lakomának. Körülnéztem, de nem volt ismerős a folyosó és a lépcső, és az ablakon kinézve megállapítottam, hogy elég magasan vagyok ahhoz, hogy a klubhelyiségekbe igyekvő diákok megtalálhassanak. Újra utat engedtem a könnyeimnek.
Aztán egyszer csak mégis lépteket hallottam. Nem láttam senkit, még árnyékot sem, de pár pillanat múlva elhaltak a léptek. Kicsit megnyugodtam, de aztán befordult a sarkon egy vékony alak. Még éppen idejében ismertem föl ahhoz, hogy nehogy fölsikítsak. James haladt felém, majd leült mellém a kőlépcsőre.
- Jól vagy? Aggódtam érted. McGalagony visszajött a lakomára, bár eléggé le volt törve. Mrs. Smith végezte el helyette az elsősök beosztását. Mindenki meglepődött, csak mi nem, mert tudtuk, hogy veled van. De te nem jöttél vissza.
- Nem volt kedvem, sem hangulatom. Nem tudtam volta ránézni a vidám emberekre.
Nem tudom mért mondtam el ezt pont neki, csak kicsúszott a számon. Legszívesebben visszaszívtam volna. James megfogta a vállamat, és aggódva a szemembe nézett.
- Ennyire rossz dolog történt?
Megint el kezdtem sírni, és mivel nem tudtam válaszolni, így csak bólintottam. Gyengéden átölelt. Eleinte ellenkeztem, de végül hagytam, és fejemet a mellkasára hajtottam, ő meg csak simogatta a hajam, és nem szólt semmit.
- Meghaltak a szüleim, hazafelé az állomásról egy autóbalesetben.
- Sajnálom.
Megint szúrni kezdett a szemem, de könny már nem jött. Kisírtam magamból az összeset.
Mikor végre nagy nehezen lenyugodtam, zavartan fölegyenesedtem és felálltam. Szavak nem jöttek a számra, így hát csöndben elindultunk a Griffendél házba.
A klubhelyiségben már senki se volt. A szoba közepén megálltunk, és zavartan kinyögtem:
- Köszönöm, hogy megkerestél, és mellettem voltál.
- Lily, neked mindent szívesen csinálok. - Éreztem, hogy elpirulok.
- Megváltoztál – nyögtem ki nagy nehezen.
- Tudom. És ez is csak miattad van. – Zavartan beletúrt a hajába.
Tétován elindultam a lányok hálója felé, de James hangja megállított, és megfordultam.
- Jó éjszakát, Lily.
- Jó éjt, James. – Megeresztettem egy halvány mosolyt, majd visszafordultam, és felmentem a lépcsőn.
A szobában Alice kivételével már mindenki aludt, és ő is az ágyban ülve várt rám. Fáradtan leültem a barátnőm ágyára, és mesélni kezdtem. Nem érdekelt, hogy sírok, csak az, hogy Alice meghallgat. Ebben az állapotban ez is rengeteget jelentett.
